Trencsényi Bianka és Várhelyi Réka az Apor Vilmos Katolikus Főiskola II. évfolyamos szociálpedagógus hallgatóinak vicei beszámolója
 

A kezdetek
2008 novemberéig nem is tudtunk róla, hogy Vice a világon van, azt pedig álmunkban sem gondoltuk, hogy majdnem 3 hónapot fogunk eltölteni csángó gyermekek között egy pici mezőségi faluban. Amikor Sárkány Péter Tanár Úr felhívta a szociálpedagógus hallgatók figyelmét erre a lehetőségre, nyomban felkaptuk a fejünket: íme, egy leendő szociális szakembert próbáló kihívás, ahol végre ténylegesen a "tűz közelébe" kerülhetünk, és nem csak az iskolapadból szövögethetjük fantáziáinkat arról, hogy vajon milyen lehet élesben a szociálpedagógiai tevékenység. Nem sokat hezitáltunk, hogy beadjuk-e a pályázatunkat. Ha jobban belegondolok, inkább az ifjonti hév vezérelt minket, s a segíteni akarás; nem is hánytuk-vetettük meg rendesen, mit is jelent 3 hónapot "idegenben", más körülmények között, távol a szeretteinktől eltölteni. A pályázat (Erasmus program szakmai gyakorlat) nyerteseinek kihirdetése után alig 2 hetünk maradt az indulásig, ráadásul még javában benne voltunk a vizsgaidőszakban. Azt gondolom jobb is volt ez így: nem értünk rá az ilyenkor szokásos utazás előtti pánikra, hiszen épp elég stresszt jelentett egy filozófia vizsga is. Január 29-én, egy hideg csütörtök reggelen indultunk útnak Gyombolai Péter és Rabár Ferenc Tanár Urakkal, a Váci Egyházmegye adományaival megrakott kisbuszon. A határ átlépése utáni döbbenet: a szivárvány minden színében pompázó, kínai háztetőket megszégyenítő, cikornyás, bádogtetejű épületek esztétikai elektrosokként hatottak ránk. Oda se neki, lelkesedésünket semmi sem törhette le. Helyi idő szerint délután 5 órára érkeztünk meg Vicére.
 

Találkozás a gyerekekkel
Azt hittük tudjuk, mire számíthatunk, hiszen a gyerek az mindenhol gyerek. Nem is volt olyan régen, hogy mi is az általános iskola padjait koptattuk, nem halványultak még el a gyermekkori érzések, emlékek. De milyen mások ezek a csángó gyermekek! Ez persze az első találkozáskor még nem volt nyilvánvaló, kicsit megilletődve fogadtak minket, ami nem is csoda: idegenek voltunk és felnőttek. Szerencsére ez az állapot nem bizonyult maradandónak, pillanatok alatt elfogadtak, megnyíltak, és meg is kedveltek bennünket. Óriási igényük van a szeretetre, a személyes odafigyelésre, törődésre. Távol vannak szeretteiktől, ami sok esetben sajnos a javukat szolgálja, ugyanis olyan, a társadalom perifériáján élő, sokgyermekes, moldvai csángó családokból származnak, akiket különösképpen súlyt az alkoholizmus, a családon belüli erőszak, a munkanélküliség, az aluliskolázottság és a mérhetetlen szegénység. A nevelők elbeszéléseiből tudtuk meg, hogy mikor először beköltöztek a kollégiumba a kicsik, olyan számunkra evidens dolgokat kellett megtanítani nekik, mint a rendszeres tisztálkodás, fogmosás, papucsviselés, ruhásszekrény használata. Az itt dolgozó pedagógusok fáradhatatlan munkájának és kitartásának eredményeképpen mi már olyan gyermekkel találkoztunk, akiknek igényük van saját maguk és környezetük tisztán tartására. Persze ne túlozzunk, vegyes korosztályról van szó, és össze sem lehet hasonlítani rendszeretet tekintetében egy 10 éves kislányt egy 13 éves kamaszodó nagyfiúval, de ezek már életkori sajátosságok.

Elkezdődik a munka
Ami a mi feladatunkat illeti: eleinte mi sem értettük pontosan, miért is vagyunk itt, mit tehetünk mi a gyermekekért, hogyan segíthetjük az itt dolgozó nevelők munkáját a leginkább. Kicsit elbizonytalanodtunk, kétségek gyötörtek. Végül a gyerekektől kaptuk meg a választ: megváltozott a bentlakás légköre, hangulata. Azzal, hogy több pedagógus foglalkozik velük egyszerre, egy gyermekre több figyelem juthat, csoportbontásban tudjuk végezni a mindennapi foglalkozásokat, hatékonyabb a tanulás is. Mi nem állunk a kollégium alkalmazásában, tulajdonképpen önkéntes munkát végzünk, így kisebb rajtunk a nyomás. Velük kelünk, velük fekszünk, hiszen erre a 3 hónapra a mi otthonunk is lett a Bástya kollégium. Hirtelen lett 22, jó értelemben vásott gyermekünk.
Elsődleges cél, hogy minden bentlakó gyermek elsajátítsa a magyar nyelvet, ugyanis többen úgy érkeztek a kollégiumba, hogy szinte egy szót sem beszéltek magyarul. Gyakori, hogy egymás között is inkább románul beszélgetnek, mi viszont egyáltalán nem értünk románul. Így hát a társaságunkban rákényszerülnek, hogy magyarul szólaljanak meg. Ezt a célt szolgálja továbbá a napirendbe beillesztett magyar óra. Ezek remek alkalmat adnak arra, hogy játékos feladatok közben bővíthessük szókincsüket, kifejezőkészségüket.
Vice igen kis falu, és így városi szemmel nézve elég ingerszegény környezetet tud csak nyújtani. Persze a gyermekek ezt kevéssé érzékelhetik, tekintettel arra, hogy ők honnan jönnek. Nekünk viszont komoly fejtörést okozott a szabadidős programjuk megszervezése, hiszen nincs egy játszótér, egy rendes burkolattal rendelkező sportpálya vagy tornaterem. Nedves időt fogtunk ki, szinte mindig sár borítja az udvart, és a gyermekek kénytelenek ott focizni, játszani. Rengeteg energiájuk van, ez természetes, ahogy az egészséges gyermekekhez illik. Bármilyen ház körül adódó munkát elvégeznek, lelkesen hordták a fát tüzeléshez a téli időszakban. Azért sikerült a problémát megoldani: különböző vicces társasjátékokkal, kreatív tevékenységgel le tudjuk őket kötni. Különösen élvezik, hogy a legtöbb játékban mi is nagy élvezettel veszünk részt, és nem csak felnőttesen irányítjuk őket. Egy kicsit mi is visszavedlünk ilyenkor gyermekké.
A legkomolyabb probléma a gyermekek körében felmerülő agresszió. Szinte minden megnyilvánulásukat áthatja az erőszak, no azért persze nem kell véres jelenetekre gondolni, csak egy kis püfölésre. Mindenestre meg kell tanulniuk a konfliktuskezelés egyéb formáit. Nyilvánvaló, hogy ezt a hozzáállást otthonról hozzák, hiszen köztudott tény, hogy a gyermekbántalmazás egyik súlyos következménye lehet a kortársakkal szemben tanúsított agresszió. Semmiképpen sem tartjuk hatékony megoldásnak az ilyen tettek súlyos büntetését, ugyanis még nagyobb ellenkezést, dacot és további agressziót vált ki belőlük. Óriási igazságérzettel rendelkeznek ezek a gyerekek, és teljesen normális dolognak tartják, hogy ha egyik társuk megsértette őket, akkor ők erre ököllel reagáljanak. Elsősorban személyes példaadással és a felmerülő problémák közös megbeszélésével lehet a legnagyobb eredményt elérni. Sikerült olyan szeretetteljes viszonyba kerülnünk a gyermekekkel, hogy nincs szükség autokrata módszerek alkalmazására a nevelés során, általában elegendő csak kérni őket valamire. Ha elkerülhető, inkább nem büntetünk, mert sokkal erősebb pedagógiai eszköznek tartjuk a jutalmazás, dicséret erejét, s a tapasztalataink azt mutatják, ez beválik.
Fontosnak érezzük, hogy tágítsuk látókörüket, formáljuk szépérzéküket. Többen fogékonyak a népzenére, gyönyörűen énekelnek csángó népdalokat, és ami a legfontosabb: szívesen teszik ezt.

Köszönet
Köszönettel tartozunk az itt dolgozó kollégáknak: nevelőknek, önkéntes pedagógusoknak. Szeretettel fogadtak minket, szabad kezet kaptunk tőlük, hogy megvalósíthassuk elképzeléseinket. Mindent megtettek azért, hogy otthon érezzük magunkat. Lelki támogatás is nyújtottak, amikor kételyek gyötörtek minket. Személyükben kiváló pedagógusokat ismerhettünk meg, akik példaként állnak előttünk kivételes elhivatottságuk miatt. Nem kis feladat az övék: megteremteni a szükséges feltételeket ahhoz, hogy ezek a gyermekek teljesen ingyen, kiváló körülmények között magyarul tanulhassanak; nevelni őket a jó s szépre, hogy ha egyszer haza térnek, tovább tudják adni mindazt, amit itt kaptak.
Köszönettel tartozunk a gyermekeknek is. Örülnénk neki, ha tudnák és megértenék milyen különlegesek is ők, mennyi lehetőség, tehetség rejlik bennük. Mennyi szeretetet tudnak adni egy mosollyal, egy öleléssel, egy kedves rajzzal, s mennyire tudnak örülni minden apróságnak: egy könyvnek, egy labdának, egy szelet csokinak.
 

50 nap összegzése
Pontosan 50 napja, hogy itt élünk a vicei kollégiumban, s már csak 3 hétig maradunk. Egyik szemünk sír, a másik nevet: annyira megszerettük a gyermekeket, hogy az már a honvágyat is feledteti, valóban fájni fog a búcsúzás. De a képzeletbeli tarisznyánkba rengeteg szép emléket, élményt, tapasztalatot viszünk magunkkal haza. Igyekeztünk tanítani, s közben mi is rengeteget tanultunk az életről, a hivatásról és a szeretetről.

Üdvözletét küldi Vicéből:
Trencsényi Bianka és Várhelyi Réka,
az Apor Vilmos Katolikus Főiskola
II. évfolyamos szociálpedagógus hallgatói

Bianka a gyerekekkel

Réka születésnapi köszöntése

Hócsata

Teknősbéka-folyó